Ma megcsinálom!

2011 március 26. | Szerző: tibet69 |

A férfi hosszasan pihentette szemeit a bank bejáratán, s közben szinte tudat alatt azt számolgatta, hogy mennyien jönnek ki, és mennyien mehetnek be. Aztán körbevizslatta az épületet. Persze az elmúlt jó néhány hétben, már sokadjára. Térfigyelő kamerákat keresett, vagy bármit, ami kompromittálhatná. Tenyere izzadt, vérnyomása egekbe szökött. Sőt, inkább már a csillagokon is túl. Levegőt szinte nem is kapott. Így kigombolta ingjén a legfelső gombot, majd a mellette ülő alakra pillantott, ugyanis egy tűzpiros Saab adott neki, és a volánnál ülőnek alkalmi „búvóhelyet”. 

– Na? – kérdezte a férfi. – Húzod még? Netán készen vagy rá? Hetek óta tervezzük, itt az idő, mert ha halogatod, túl késő lesz, és oda a lehetőség. Te is láttad a neten. Most tiszta minden.

– Megcsinálom. Ma megcsinálom, csak ideges vagyok – lihegett a férfi. – Még egy perc, és megyek.

– A sapkát tedd fel. Nehogy felismerjenek, ha mégsem sikerül.  A papír megvan?

– Meg.

– És az? Az nálad van?

– Igen.

– Aztán ha használni kell, ne kapkodj, mert elsülhet rosszul is. És akkor annyi.

– Vigyázok. Mindenesetre a motor járjon. Szóval érted. Ha nem úgy sikerülne.

Azzal a férfi feltette a fekete kötött sapkát, még riadtan társára pillantott, aztán kiszállt az autóból, és a bank felé vette az irányt. Jobbra nézett, balra nézett, s ahogy araszolta élete leghosszabb métereit, egy épp arra járó rendőrautó majd’ elütötte. Megtorpant. Még a lába is belezsibbadt. Állt ott pár tétova másodpercet, és abban a pillanatban majdnem visszafordult. Aztán hátranézett, mire társa bátorítóan biccentett, hogy menjen. Így folytatta útját. Aztán vett egy nagy levegőt, és határozott léptekkel, de nem feltűnően belépett a bankba. Nem voltak túl sokan. Nem is bánta. Az őr viszont nem az a kis nyüzüge volt, aki eddig. Egy jó nagy állat álldogált az ajtó mellett. Megrémült, de már semmi sem érdekelte. Helyzete kilátástalannak tűnt, ezen dolgozott már régóta, így minden mindegy alapon a pénztárhoz lépett. A gesztenyebarna hajú, zöld szemű hölgy ránézett, mire ott, nyomban elállt a szava. Bátorsága elillanni látszott, de erőt vett magán, és átnyújtotta a kis papírkát. A pénztáros értetlen ránézett, majd a papírra, ő meg izzadni kezdett, s önkéntelen az őrre pillantott, aki fel is figyelt gyanús viselkedésére.

– Kérem olvassa el észrevétlen, és ne sikoltson… – kezdett hozzá a hölgy, de abban a pillanatban, talán ösztönből, talán félelemből, talán oktondiságból mégis felsikoltott, mire a férfi nyomban belső zsebébe nyúlt, de amiért nyúlt, kivenni már nem volt ideje, mert az őr hátulról vesén rúgta, majd földre rántotta, és fejébe nyomta a fegyverét.

– Ne mozdulj, rohadék, mert kiloccsantom az agyad!!! Mit nyúlkálsz itt? Mutasd! – azzal másik kezével benyúlt a szerencsétlen zsebébe, és kivett egy kis dobozkát. Nem értette. Ékszerdoboznak tűnt. Hüvelykujjával felpattintotta, hát két igazán szép, metszett jegygyűrű volt benne. A reszkető férfira nézett, aki mozdulni sem mert, aztán a pénztárosra, aki mosolyogva is, meglepetten is elkezdte a papírlapon lévő szöveget hangosan felolvasni.

– Kérem olvassa el észrevétlen, és ne sikoltson. Az internetes közösségi oldalain láttam, hogy már nincs kapcsolatban. Őrülten szeretem magát, és már nem bírom tovább. Megvettem a gyűrűket is, persze találomra, hisz kecses kis kacsója méreteit nem ismerhetem. Kérem, ne törje össze a szívem, legyen a feleségem…

A hölgy elnevette magát, az őr meg zavartan felsegítette az imént letaglózott Rómeót. Júliája pedig ismételten felkacagott, majd kimászott a pénztárablakon, odarohant hozzá, megcsókolta, és elkiáltotta magát.

– Igen!!!